Hogyan készült – Hidegháború és még 30 év

A könyv kiadásához vezető személyes történetem

Ez a könyv sok célt szolgál, például az iskolában nem meg tanult időszakot fejezi be történelemből. Bár maga a könyv nem kritizálja a hazai iskolai rendszert, de mégis kérlelhetetlen kritika. A hazai iskolákban megszokott, hogy büntetik az önálló gondolkodást, üldözik a kritikus gondolkodókat és a való életben haszontalan tananyaggal töltik ki még az egyetemi képzéseket is. Azért keres minden munkáltató tapasztalattal rendelkező munkatársat, mert az iskola haszontalan.

Az alábbi bemutatkozás/a történetem bemutatja, mekkora kihívás Magyarországon szabad gondolkodóvá válni.

Az oktatási közeg ahonnan jöttem

Általános iskola alsóban az egyik tanárunk az éppen neki nem tetsző gyereket kirángatta az osztályteremből, becsukta az ajtót és egy hatalmas pofont adott a gyereknek, amikor senki nem látta. Úgy bukott le, hogy nyílt nap volt, behívták a szülőket, a tanár kihívta az egyik megfélemlített fiúcskát felelni, de a gyerek tördelte a kezét, nem mert a tanárra nézni, a szülők pedig maguktól is összerakták a képet. Utána a szülők összehívták a két tanító nénit és úgy ordítottak, hogy a tanító néniknek lebegett a hajuk a hangerőtől. Utána a bántalmazó tanítót áthelyezte az igazgató a felső tagozatba, mert ott már elég nagyok a gyerekek ahhoz, hogy vissza tudjanak ütni.

Utána egy olyan tanító vette át az osztályt, aki nyíltan kedvenceket választott magának, akik bármit megtehettek. Egyetlen dolog miatt maradtam az osztályban, mert imádtam az osztálytársaimat. Minden alkalmatlan pedagógus ellenére egy összetartó közösség maradtunk, nem sikerült még a kedvencválogatással sem éket verni közénk.

Általános iskola felsőben sem javult a pedagógiai színvonal. Azzal kezdték, hogy az iskolán belül kiválogatták a legjobb tanulókat és őket betömörítették egy matektagozatba, a második legjobb tanulók mentek a nyelvi tagozatba. A többiek, mintha selejtesek lennének, mentek a futottak még osztályokba. A legjobb tanulók megkapták a legjobb tanárokat, a rossz tanulók pedig gyenge tanárokat kaptak és ilyen csoportosításban egymást húzták le. A gyerekek „selejtezése” gettó osztályokat alakított ki és ez katasztrófába sodorta az iskolát. Az arrogancia mindig katasztrófát szül – ezt tanultam meg általános iskola felsőben.

Az általános iskolánk „szakmai” mozgatórugója az igazgatónk volt: nem járt be a munkahelyére, illetlen dolgokat szólt be a kisiskolás lányoknak, aztán előléptették a körzet oktatási vezetőjévé. Egyébként se volt kis arca, és ezt még egy előléptetéssel is megtoldották neki. Elhagyta a feleségét, a szeretőjével közös házat építettek, a pasas milliókat nyomott az építkezésbe, de a nőnek elege lett belőle, viszont a házat meg akarta tartani. A volt igazgatónk bedühödött, megerőszakolta a nőt, ezért utána börtönbe került.

Most jön a legdurvább rész: az általános iskolánk országos viszonylatban legalább közepesen jó iskolának minősült (az oktatási mutatók szerint). Tehát ennél, az általános iskolák nagy része lényegesen rosszabb.

A személyes fejlődésem része volt, hogy történelemből tudatosan fejlesztettem magam, már általános iskola harmadik-negyedik osztályával kezdődően: folyamatában vettem végig az egész történelem tananyagát, az őskorról szóló könyvekkel kezdve. Én nem az oktatási rendszer miatt fejlődtem, hanem annak ellenére.

A középiskola már más körülményekkel fogadott. Nem volt ebédlője az iskolánknak. Nem volt tesi termünk se, úgyhogy télen is kint kellett tartani az órát a szabadban. Mindössze egy öltözője volt az iskolának, ezért a lányok öltöztek az öltözőben. A fiúk a szertárban a medicinlabdák és súlyzók tetején egyensúlyozva öltözködtek. Kint a betonpálya profin volt kivitelezve: a betonról azt kell tudni, hogy a földből folyamatosan szivárognak gázok, ezért tesznek alá kavicsot, hogy a földből kijövő gázok ne púposítsák fel a betont. De nálunk kispórolták a kavicsot a beton alól és felpuklisodott a pálya. Erre megérkezett az udvaros, egy disznópörzsölővel megolvasztotta a betont és döngölővel ledöngölte, hogy nagyjából egyenes legyen. Két olyan tantermünk is volt, ahol nem mertünk nekidőlni a falnak, mert hajszálon múlott, hogy nem dőlt ki a terem fala. Az iskolánknak nem voltak eszközei se kémiai bemutatókhoz, sem fizikai kísérletekhez, mert erre se volt pénz. Pécelen volt földrengés, ami megrepesztette az egyik terem falát, másfél tonnás darab közel volt, hogy kiessen a falból. Erre, jött az udvaros, befújta a rést szigetelő purhabbal és beleütött egy vascsövet a falba, hogy nehogy kidőljön. Ezzel kialakult egy újabb falszakasz, aminek nem szabadott nekitámaszkodni. És hozzá kell tenni, hogy az iskola nem ezek miatt volt problémás. – Amit megtanultam: a pénznek semmi köze a színvonalhoz. A színvonalat mi teremtjük meg, magunknak. A pénz, még ha lenne se boldogítana (ezért veszünk könyvet).

A középiskolám igazgatója tagja volt a helyi önkormányzat képviselőtestületének. Tulajdonképpen ő volt saját magának a főnöke. Az igazgató gyakran hetekre eltűnt, a saját helyettesei sem tudták róla, hogy hova. A gazdasági osztály vezetője azért panaszkodott, mert amikor az igazgatónk hetek után előkerült, akkor beköszönt a tanáriba, üvöltözött néhány gyerekkel, akit hozzá küldtek és maximum egy órán belül távozott is az gimnáziumból. Az iskola alapvető pénzügyeit se tudták vele megbeszélni az alkalmazottai. De attól, hogy nem járt be a munkahelyére, még ugyanúgy felvette hónap végén a fizetését. Egy állami iskola igazgatója volt, mégis sportautóval járt munkába. Egy idő után a sportautóját lecserélte egy másik sportautóra. Mivel a helyi politikusok mind a kollégái voltak, így szabadon lophatott. A lopás formája egy mára jól ismert módszer: a túlárazásos lopás. A túlárazásos lopás lényege, hogy például 30,000 Ft-os székekből vett 36 db-ot, ennek az összesített ára közel egy millió Ft, de valamelyik vállalkozó haverjával közösen 2,5 milliót számoltatott el a székekért. Így lopott az iskolától másfél milliót. Például vett az iskolának 2 laptopot és két kivetítőt, amiknek az akkori összesített ára 400,000 Ft körül volt, de a vállalkozó haverja kiadott egy kamuszámlát és az igazgató 2 milliót fizetett ki értük az iskola kasszájából, így lopott el 1,6 milliót. Amikor végzősök voltunk, beszedett a diákoktól függönyökre pénzt, közel 800,000 Ft-ot. Vett belőle két darab függönyt, amik maximum 40 ezerbe kerülhettek, a függönypénz további 760,000 Ft-ja sose lett meg. Összeveszett a helyi politikai haverjaival, úgyhogy tudta, hogy elveszíti az állását.  A függönypénz lenyúlásánál már kamuszámla se volt, azt egy az egyben lopta el. Ennek az embernek kellett volna meghatároznia az iskolánk szakmai színvonalát, meg is határozta. (Napi szinten menekült az alkalmazottai elől.) Az iskolánk, a hazai középiskolák összehasonlításában, így is közepes helyen volt, tehát a hazai középiskolák fele ennél rosszabb színvonalon működik. 2-3 tanárunkról lehetett elmondani, hogy értették a munkájukat.

Mit tanultam középiskolában? Rendkívül hasznos dolgokat. Az egyik tanulság az volt, hogy ha nem nyilvános a pénzkezelés, akkor megindul a lopkodás. Ez természetesen országos szinten ugyanígy igaz. Amikor a hidegháborús könyvben végigveszem a különböző országokat, akkor alapvető szempont a nyilvános pénzkezelés vagy annak a hiánya. Ez, egy az egyben meghatározza, hogy mely társadalmaknak korrumpálódik a vezetősége és melyeknek nem.

A másik tanulság a megingathatatlan hatalom kérdése. Gondolom, mondanom sem kell, hogy egy ilyen helyen mennyi tanári önkényeskedés volt. Mikor tizenegyedikesek voltunk, már akkor kiálltunk a kisebbek mellett, amikor azt láttuk, hogy a tanárok szemétkednek velük. Tizenkettedikben a tanárok is másként bántak velünk, így még könnyebben le tudtuk állítani a szemétkedéseiket. Mivel nem aláztuk a kisebbeket, hanem segítettük őket, nagyon népszerűek lettünk. Igazából az iskola központja lett az osztályunk. 36-38 osztálytársam volt (szezonálisan változott), de annyi poént gyártottunk, hogy szünetben több osztály is hozzánk járt röhögni. Ezt a helyzetet csak humorral lehetett túlélni. – Ebből nagyon sokat tanultam: egyrészt a humor szerepe (akár társadalmi szinten is), másrészt, ami ennél is lényegesebb, hogy miből áll a megingathatatlan hatalom? Az igazgatónak volt pénze, de mégsem ő volt a központ. Az iskola alkalmazottainak megvolt a saját hivatalos pozíciójuk, de mégsem tudtak központi szerepbe kerülni. Nekünk nem volt se pénzünk, se hivatali pozíciónk, viszont emberségesek voltunk a kisebbekhez, így ha valakinek baja volt, hozzánk jött, volt, hogy a tanárok is… Az egyes országok történetében is látható, hogy azok a kormányok, amik csak hivatali pozíciót birtokoltak, nem voltak stabilak, azok a kormányok, ahol rengeteg pénz volt, ott rengeteg puccs volt, ők sem voltak stabilak. Azok a kormányok, amik emberséget mutattak fel az szegények felé, azok voltak mindig is stabilak. Ez a tanulság a hidegháborús könyvemben számtalanszor előjön.

Gimnázium időszakában nem csak az iskolám működése volt tanulságos. Emellett, 17 évesen elolvastam az akkori alkotmányt, elolvastam a büntető törvénykönyvet és a polgári törvénykönyvet. Továbbá elkezdtem egyesével utána nézni a magyar állam minden állami intézményének: Legfelsőbb Bíróság, Legfőbb Ügyészség, Rendőrség, Vám- és Pénzügyőrség, Állami Számvevőszék és így tovább. Megismerkedtem a szervezeti hierarchiájukkal, a hivatali kötelességeikkel, a jogszabályalkotó képességükkel. Utána igyekeztem a sajtóban ezekről az intézményekről szakmai véleményeket gyűjteni, hogy hogyan működnek a valóságban, mennyire tér el a valós működés a jogszabályoktól és hogyan nézne ki az ideális működés. – Ezek, az állami intézményekkel kapcsolatos ismereteim segítettek a könyv megírásakor: amikor egy másik ország államszervezetének a működését elemeztem/megítéltem vagy egy politikus munkásságát néztem meg.

A gyarmatosítás miatt az európai típusú állami működés terjedt el a Föld minden országában, ez még inkább megkönnyítette számomra más országok átlátását. Bár kisebb eltérések vannak, de miniszterek, miniszterelnök, minisztériumok, bíróság, ügyészség, rendőrség, adóhivatal mindenhol van (ahogy egyéb hivatalok is).

Szintén már a középiskolás éveim alatt megismerkedtem a magyar állam éves költségvetésével: kiadási tételek, bevételi tételek, kölcsönfizetés. Először az alkotmány szövegét tettem ki a falamra még 2007-ben, aztán az állami költségvetés kiadásait összefoglaló képet is, aztán az állami intézmények belső szerkezetét megmutató ábrákat. Utána sorra a különböző témákban gyűjtött fontosabb adatsorokat/ábrákat az egészségügyről, az oktatásról, a környezetvédelemről, a szegények számáról, lakhatásról stb. – Ezek az ismereteim segítettek átlátni egész Magyarország működését. Így, amikor más országokban zajló folyamatokat kellett átlátni, sokkal könnyebb dolgom volt (mert így már volt viszonyítási alapom).

Mindezek után a Debreceni Egyetemre kerültem be, ami Magyarország negyedik legjobb egyeteme (az országos egyetem-összehasonlítás szerint). Reméltem, hogy itt végre szabadon vehetem majd fel a tantárgyakat, szabadon járhatok be mindenféle szak előadásaira, hogy végre életemben először felnőttként kezel majd az oktatási rendszer, hiszen már elmúltam 18 éves. Na, ilyen nem történt. Előre meghatározták az összes tantárgyunkat, azok felvételi sorrendjét és mindent szépen a szánkba rágtak, mint bármelyik általános iskolai alsós képzésben. A szakunkért felelős tanár egy pesti egyetemen is tanított, úgyhogy nem járt be túl sűrűn a Debreceni Egyetemre (de a fizetését természetesen ő is felvette). Ő a közmenedzsment tanszék vezetője is volt egyben. A másik jelentős figurát, a közigazgatási jogi tanszékvezetőjét, volt, hogy fél évig nem látta senki, de minden hónapban megkapta ő is a fizetését. A dékán, aki a közgazdaságtudományi és a jogi szakunknak is a főfőnöke volt, néha megtartott egy-egy órát, de ezzel be is fejezte a „munkát”. Nem ellenőrizte a tanárokat, ahogy a szakért felelős tanár sem és a tanszékvezetők sem, úgyhogy vadul elharapódzott a tanári önkény.

Volt egy olyan halovány reményem is, hogy egyetemen (a munka előtti utolsó lépcsőben) végre tanítanak használható ismereteket. Ezzel szemben a tananyag nagyjából 10-15%-a volt használható, a többi arról szólt, hogy a tanárok a saját tudományos presztízsüket hogyan védik be az általuk kialakított tananyaggal. Az egyetemi tanároknak nagy szabadsága volt, csak mi nem választhattunk semmi között. A pénz (tandíj) elment, az idő elment, de csak egészen minimális ismeretekhez jutottunk hozzá. Ki kellett egészítenem a tananyagot. Önszorgalomból az egyetem könyvtárában kerestem használható könyveket, ha már a tananyag ekkora selejt. Szerencsére találtam.

Az emberi jogokat tanító tanárnál az emberi jogokról kellett kiselőadást tartani. Az egyik diák előhozta, hogy a romák ahova csak megérkeztek, mindenhol lemészárolták őket. Ezen vihorászott a diák közösen az emberi jogos tanárral az órán. Úgy voltam vele, hogy ha önszorgalomból nem tanulok, akkor maximum az emberi sötétség ragadhat rám az egyetemen. Úgyhogy gőzerővel tanultam/tanítottam saját magamat a könyvtári könyvekből: filozófiáról, szociológiáról, közgazdaságtanról, emberi jogokról ugye; az állami és önkormányzati jogosultságokról, nemzetközi jogról, alkotmánytörténetről stb. stb.

Közben hogyan alakult a könyv? Még gimnazista koromban, 16 évesen kaptam egy könyvet, ami a hidegháború szovjet szempontjáról szólt. Ez rámutatott, hogy a szovjetek jóval aktívabbak voltak, mint azt egyébként gondoltam. Rövidesen a könyvet kiegészítgettem egy pár amerikai szempontú információval. Utána már az 1990 utáni eseményeket is próbáltam összegezni röviden. Egyetemen elhatároztam, hogy ha lehet, a szakdolgozatomat a hidegháborúról írom meg. A második évemben még csak 2-3 oldal volt meg a szakdolgozatból, de harmadik évben már 30 oldalon is túl voltam. Nekem csak a negyedik évemben kellett elkészítenem a szakdolgozatot, akkorra már 50 oldalnál tartottam, már így is le kellett belőle vágni, mert túl hosszadalmas lett szakdolgozatnak.

A mű addigi megírásában a lázadás is közrejátszott, hogy az oktatási rendszer gyenge minőségétől minél jobban ellépjek. Másrészt láttam, hogy mennyi háborút, polgárháborút, puccsot és egyéb tragédiákat tartalmazott az 1945 utáni időszak. Gondoltam ideje emléket is állítani. Aztán, ahogy gyűlt az 1989 utáni időszakról is az anyag, a Szovjetunió utáni világ már lényegesen bonyolultabb lett. Ebből következett, a sok éves munka, amivel összegyűjtöttem és rendszereztem az információkat, kiselejteztem a hazugságokat, és ami megmaradt, mint valós információ, azokat egész képpé formáltam.

Amihez az írói tudás kellett: az érthető megfogalmazás. Célom lett, hogy az 1945-től máig tartó időszak globálisan átlátható legyen, anélkül, hogy valakinek lennének történelmi vagy politikai alapismeretei.

Az információ megosztásának öröme szintén közrejátszott abban, hogy végigcsináljam ezt a 15 évre elhúzódó folyamatot. Eljött az ideje, hogy a mű megírásának első soraitól (2006-tól) tartó időszakot 2021-ben végre lezárhassam. (Persze sok egyéb dolgot is tettem ebben a 15 évben, de most csak az írói szempontot foglalom össze.)

Angol verzió

Amikor már úgy éreztem, hogy lassan végére érek a könyvnek, eszembe jutott, hogy ideje lenne megismerkedni külföldiekkel, hogy beszélgessek velük a hidegháborúról és az azt követő világról (angolul). Gödöllőn elsétáltam az egyetemhez és kérdeztem az első szembe jövő külföldi diákot, hogy mikor és hol szoktak összeülni a külföldiek az egyetemen. Mondta, hogy van egy angoltanár, aki összefogja a csapatot, mert a magyarokat angolra tanítja (a tanár a lenti képen), a külföldi diákokat pedig anyanyelvi szintre fejleszti angolból (mindezt ingyen). Kiderült, hogy ghánai a srác, és épp turisztikai biztonságból doktorált a gödöllői Szent István Egyetemen. Nem tudott magyarul, úgyhogy először lefordítottam angolra a könyv kéziratát és utána ő végignézte nyelvtanilag és tartalmilag. Nem csak a tanítást, de ezt is ingyen tette. Elképesztő. Az volt a szerencse, hogy az egyetemen elrontottak valamit a papírjaival, emiatt csak két hónappal később tudott elindulni haza (4 éves doktori képzés után, és közben a könyv egy éves átnézése után), de pont ez a plusz 2 hónap kellett, hogy befejezzük a könyv angol verziójának teljes átnézését. Az utolsó előtti napján fejeztük be a dolgot. Megkérdeztem, hogy hány kilónyi üres hely van a bőröndjében és megtöltöttük ajándékokkal, amiket hazavihetett Ghánába a feleségének és a két gyerekének. Azóta otthon egyetemi tanár lett és a magyarországi sztorijainkkal szórakoztatja a diákjait és az egyetemi kollégáit.

Van igény a tudásra?

Mielőtt elkezdtem a Szent István Egyetemen a külföldiekkel megismerkedni, addig is már sok külföldivel beszélgettem interneten nemzetközi haverkodós oldalakon. Ha már külföldiekkel beszélgettem, elmondtam nekik néhány eseményt a könyvből, ami az ő országaikat érintette és volt, ami meglepetésként érte őket (más országokban se szoktak tanítani 1945 utáni történelmet, főleg nem részletesen). Beszélgettem palesztinokkal, dél-afrikaival, fülöp-szigetekiekkel, indonézzel, japánnal, amerikaiakkal, izlandival, peruiakkal, venezuelaiakkal (minddel angolul). Ezzel megpróbáltam felmérni, hogy van-e globális igény az angol nyelvű verzióra. Bőven van.

Másrészt, amikor olvastam a hírekben valamit egy adott országról, akkor ráírtam a helyi ismerőseim valamelyikére, és rákérdeztem, hogy igaz-e. Például amikor írta az európai sajtó, hogy éhínség van Venezuelában, rákérdeztem az ismerősömnél, hogy mi a helyzet. Mondta, hogy valóban súlyos a hiány és bár ő egyetemista, de ő is az ország elhagyásán gondolkozik, a tanárai egy része már kénytelen volt elhagyni a rossz politikai döntések és az USA embargója miatt bajba került hazájukat. – Így egy adott hírt azonnal tudok ellenőrizni, bármi is történjen a világon. Ez egészült ki azzal, hogy élőben is összehaverkodtam moldáv diákkal, koszovóival, egyéb ghánaiakkal, marokkóival, azerivel, kazah diákkal… Velük a saját országaik politikai életéről, modernkori történelméről és a társadalmaikról szoktam beszélgetni.

A magyar nyelvű olvasók számára ebben elsősorban az a pozitívum, hogy ezek a nemzetközi kapcsolatok nem csak az angol nyelvű verziót fejlesztették, hanem a magyar nyelvűt is.

Ezután jött a könyvem és a Smaragd (Kiadó) románca.

Visszatérve az oktatás kritikájára

Ezt a bemutatkozást még számtalan iskolai történettel tudom kiegészíteni. Mindezt azért is írtam le, mert ha elismerjük, hogy ez egy remek könyv, akkor ideje szembenézni azzal a kérdéssel, hogy a hazai oktatási rendszernek van-e létjogosultsága? Vagy iskola csak gyermekmegőrzés és az is gyatra verzióban? A diákok önálló gondolkodását miért bünteti a rendszer? Mi a büntetés célja/mi az oktatás célja? Ha elismerjük, hogy a kritikus gondolkodóknak menekülniük kell az oktatásból, akkor elismerjük, hogy az oktatás behódoló, maximum otthon puffogó, alattvalókat nevel.

Az oktatás a saját társadalmi szerepét letagadja. Azt állítja az iskolarendszerünk, hogy nekik semmi közük a Magyarországon fellelhető behódoló magatartás kialakításához. De amíg a szomszédos országokban sorra buknak meg a korrupt kormányok, addig itthon 1990 óta teljes a rezignáltság. Az egyetlen alulról jött társadalmi kezdeményezés a taxisblokád volt. Az összes többit pártok szervezték (felülről).

Mitől van ennyi öntudatlan, behódoló ember az országban? Egyetlen ponton közös az életünk: abban, hogy mindannyian jártunk valamilyen hazai iskolába. Én átlagos szintű iskolákba jártam (nem a legrosszabbakba), így is, selejt minőségű oktatást kaptam.

Sok sikeres embert ismerek, és mindegyik ugyanezt mondja: a tudást nem az oktatás adja, hanem magadnak szeded össze. (Legalábbis itthon.)